Távolbalátás

Erről a képességről nem tudok sokat, ezért Barta Zoltán írását kell felhasználnom. Elég nagy úgyhogy van mit olvasni 🙂

Távolba látás [remote viewing] útmutató

A  távolba látás/távérzékelés [remote viewing] egy olyan folyamat, amely során egy személy képes információkat gyűjteni tőle akár nagy távolságban lévő helyszínekről, eseményekről, személyekről stb, és az információgyűjtés során nem alkalmaz semmiféle tárgyi segédeszközt.

A remote viewing folyamatát a CIA megbízásából a kaliforniai Stanford Kutató Intézetben alakították ki egy 1973-ban kezdődő kísérletsorozattal.

Kezdetben a kísérletek lényege az volt, hogy paranormális képességekkel rendelkező emberek számára fölrajzi koordinátákat adtak meg. A kísérleti alanyok feladata az volt, hogy adjanak leírást az ily módon megjelölt tájakról. A földrajzi koordináták a Föld különböző pontjainak jellemző tájrészleteit jelölték, de voltak közöttük koordináták, amelyek a naprendszerünk más égitesteire vonatkoztak. A kísérleti személyek leírásait összevetették az adott tájról készült fényképfelvételekkel ill. műholdképekkel.

A módszer

A 80-as évek végére komoly kutatási eredmények születtek, és kidolgozták a koordinált távolba látás (Coordinate Remote Viewing) kísérleti protokollját. Egy “klasszikus”remote viewing kísérlet lebonyolításához legalább négy résztvevő szükséges:

1. A kísérleti személy (KSZ), aki közvetíti benyomásait, információit a kijelölt “célpontról”;

2. A kísérlet vezetője (KV), aki felügyeli és koordinálja a kísérlet lebonyolítását;

3. A kísérleti célpontokat (target) összeállító személy (KC);

4. A kísérleti célpontok (target) közül véletlenszerűen választó személy (KCV); A kísérletben kiegészítő jelleggel részt vehet még egy személy (KE), aki felkeresi a kiválasztott célpontot (amennyiben a célpont egy olyan földrajzi hely, amelyik a kísérlet helyszínétől max. 30 percnyi gépkocsi útra van).

Remote viewing kísérletek

A kísérleteket kétféleképpen lehet lebonyolítani. Az egyik verzióban a KCV véletlenszerűen kiválaszt egy lezárt borítékot a KC által összeállított célpontok közül. A célpontok között csak olyan földrajzi helyek szerepelhetnek, amely 30 percen belül elérhetőek gépkocsival a kísérlet helyszínéről. A lezárt borítékokban részletes útleírás található a kijelölt célpontig. A KCV az általa kiválasztott lezárt borítékot átadja a kiegészítő személynek (KE), aki felkeresi, és legalább 10-15 percig a kijelölt célpontnál tartózkodik. Mialatt a KE felkeresi a kijelölt célpontot, a kísérleti személy elkezdi azt az ellazulási és ráhangolódási folyamatot. Magnóra mondja azokat a benyomásokat, információkat, amelyeket a “távolba látás” folyamata során érzékel. Adott esetben jegyzeteket, rajzokat készít. A kísérleti személynek erre mintegy 15 perc áll a rendelkezésére (amíg a KE a célpontnál tartózkodik). A KC a kísérlet előtt nem érintkezhet a kísérleti személlyel, a kísérlet alatt pedig nem tartózkodhat egy helyiségben vele. A kísérlet végén a visszacsatolás (feedback) érdekében a kísérleti személy elviszik a célponthoz, hogy összevethesse a kísérlet folyamán szerzett benyomásait, információit a valósággal. Csak ekkor ismeri meg a kísérlet többi résztvevője is a célpontot (a kiegészítő személyt leszámítva). Ezt azt jelenti, hogy a kísérlet alatt senki sem ismerheti a célpontot, csak a kiegészítő személy, aki odautazik).

A kísérlet másik verziójában nincs szükség a kiegészítő személyre. Ebben az esetben ugyanis a lezárt borítékokban csak fölrajzi koordináták szerepelnek. Ezek a földrajzi koordináták olyan tájakat jelölnek, amelyek jellegzetes tájrészletekkel vagy objektumokkal rendelkeznek. Az alapszabályok ugyanazok, mint a fenti kísérletben, vagyis a kísérleti célpontokat összeállító személyen (KC) kívül senki sem ismerheti a potenciális célpontokat. A KC pedig a tulajdonképpeni “távolbalátási” kísérletben nem vehet részt.

A kísérletek minden mozzanatát pontosan dokumentálni kell attól a pillanattól kezdve, hogy a KC összeállítja a kísérleti célpontokat. Az eseményeket célszerű videokamerával is rögzíteni. A kísérlet teljes folyamatáról készült anyagokat a kísérlet után külső szakértők bevonásával részletes elemzésnek vetik alá. Ennek során egy 1-9 között skálán értékelik a kísérlet sikerét (vagyis hogy a kísérleti személy milyen pontossággal, részletességgel tudott információkat gyűjteni a célpontról). A “remoteviewing” kísérletek egyik fontos tanulsága, hogy a kísérleti személy érzékelési folyamatát (és ezáltal az információk pontosságát) jelentősen befolyásolhatják egyes tényezők.

Az egyik ilyen megállapítás, hogy sokkal pontatlanabb az eredmény, ha a kísérleti személy a célpontról verbálisan akar információkat közölni, ezzel szemben sokkal hatékonyabb a rajz (vázlat) készítés. Ennek feltehetően az az oka, hogy a szóbeli információközlés nem ösztönös, ezt általában megelőzi egy “gondolati elemezés”. Ez különösen akkor jellemző, ha szokatlan, értelmezhetetlennek tűnő információkkal, intuíciókkal szembesülünk. Úgy tűnik, hogy a tudat alattiban lecsapódó információk (benyomások, intuíciók) túl sok “logikai” szűrőn mennek át addig, amíg verbálisan leírjuk őket. Márpedig a logika ezen a szinten szubjektív tényező, függ a kísérleti személy intelligenciájától, nevelésétől, környezeti hatásoktól stb. Célszerű arra törekedni a kísérlet során, hogy elkerüljük az analitikai információkat. Vagyis ha pl. a célpont egy épület, nagyobb valószínűséggel kapunk pontos információt annak alakjáról, formájáról, színéről, mint funkciójáról, megnevezéséről vagy méreteiről.

Ennek a problémának a lényegét mindenki megtapasztalhatja saját maga: vegyünk kézbe egy fényképet pl. a pisai ferde toronyról. Ha azt a feladatot kapjuk, hogy egy percig nézzük a képet, majd utána minél több információt közöljünk a látott képpel kapcsolatban, a leggyorsabb és hatékonyabb megoldásnak egy gyors rajz ígérkezik. Ezzel viszonylag pontosan át tudjuk adni az általunk látott kép legfontosabb jellemzőit: a ferde formájú tornyot, annak színét, arányait. De nagyobb gondot okozna, ha a fénykép alapján meg kellene határoznunk, milyen széles illetve magas lehet a torony, illetve mi lehet az objektum funkciója. A “remote viewing” kísérletek sikerei láttán természetesen a kutatókban is felmerült a kérdés, milyen tudományos háttere lehet ennek a jelenségnek. A számos elmélet abban egyezik, hogy egy olyan óriási, jól strukturált “mező” létét feltételezi, amely tárolja a világegyetem folyamatainak, eseményeinek minden információját. Ezt a TRV (Technical Remote Viewing) koncepciójában mátrixnak nevezzük. Abból indulunk ki, hogy az emberi tudat egy része, a tudatalatti, képes célirányosan információkat lehívni ebből a mátrixból (információ vétel). Vagyis a “remote viewing” jelenségére kivetítve ez azt jelenti, hogy e mátrix a közvetítő közeg a kísérleti személy és a célpont között. A képesség velünk született, de hatékony alkalmazását tanulni kell, a beszédhez hasonlóan. Az EEG-mérések azt mutatják, hogy a kísérleti személyek agytevékenységét a kísérlet ideje alatt (miközben az információk vétele folyik) a théta-hullámok jellemzik. A théta-hullámok frekvenciája 4-7 Hz, és egyébként azokra az alvási fázisokra jellemzőek, amikor álmodunk.

A tapasztalatok szerint az információ vétel folyamata során a kísérleti személy egyszerre több “sávban” kapja az adatokat, de ezekből az emberi tudat lineáris működése miatt csak egy-egy sávra fókuszál. Magyarra lefordítva: az információk lehetnek képek, érzetek, illatok, hangok, gondolatfoszlányok, ezek párhuzamosan (egy időben) áramlanak e mátrixból a tudatba (tudatalattiba), de miután az agy egyszerre ilyen mennyiségű információt feldolgozni, egyszer képeket, majd érzeteket, majd illatokat, aztán újból képeket stb. közvetít.

Távérzékelés – útmutató

A lélektudományok fejlődésével többé az sem okozott különösebb meglepetést, hogy az ember összetett lény, testből és lélekből áll. Ez pedig azt jelenti, testünk fizikai érzékszervei mellett – úgymint látás, hallás, tapintás, ízlés szaglás -, olyan egyéb, további érzékszervekkel is rendelkezünk, melyek igazából nem a testnek a sajátjai, de mégis, tudatunkon, agyunkon keresztül az így szerzett ismereteink, tapasztalatrendszerünket gazdagítják.

Minden ember képes „érzékszerveken túli” érzékelésre. A kisgyerekek még inkább. Azonban a beszéd és a hétköznapok világa eltereli figyelmünket e másik oldal által szerzett ismeretektől, elhalványítja azokat. Legtöbbünknél csak vészhelyzetben éri el hatásfokuk azt a mértéket, amikor már kétségtelenül tudatosodnak. Amikor tehát „természetfeletti” módon érzékelünk, igazából tudatunk szubtéri része működik.

Különféle módszereket dolgoztak ki tudatunk szubtéri részének hangsúlyosabb működésének kiváltására. Ilyenek pl. az agykontroll, a transzcendentális meditáció, az asztrálutazás, a dianetika, stb. Valamennyi módszer közös abban, hogy egyfajta „megváltozott tudatállapotot” igyekeznek létrehozni, és ebben a megváltozott tudatállapotban törekednek minél több hasznosítható ismeret megszerzésére.

A távérzékelésnek is ugyanez a lényege, bár a módszer más.

A lehető legteljesebb módon leszűkíteni és kizárni a hétköznapi élet zajait, zörejeit, zavarait; a kísérletben részt vevő személy figyelmét elterelni az öt fizikai érzékszervről, és tudatosságát elmozdítani szubtéri észlelésének irányába. Ez az állapot abban a pillanatban elérhetővé válik, amikor az alany tudatossága nem szögeződik az élet fizika oldalához.

A megfelelő állapot előidézéséhez különféle meditációs technikák használata javasolt. Ilyen pl. a transzcendentális meditáció. Más módszerek is alkalmazhatók, mindenekelőtt a hemisync technika. A megfelelő tudatállapot elérésének begyakorlását követően ezek az elősegítő megoldások akár el is hagyhatók.

A távérzékelés működése

A távérzékelés a mélytudat teljesen természetes folyamata. Akkor működik a leghatékonyabban, ha semmiféle módon nem erőltetjük. A mély tudat állapotában akár a teljes Világegyetemből ismeretekhez juthatunk.

A szubtéri tudat az éber tudattól eltérő módon szerez és dolgoz fel ismereteket. Az eddigi kutatások azt sejtetik, szubtéri tudatunk tulajdonképpen az egész világegyetemben jelen van, térben és időben egyaránt, mindenhol és egyszerre. A távérzékelés során igazából semmi más nem történik, mint a kísérletben résztvevő egyén tudatának egyik helyről a másik helyre történő áthelyezése. Amikor valaki „távérzékel”, igazából sehova sem megy, nem hagyja el a testét, nem helyezi magát valamiféle „megváltozott tudatállapotba”. mindösszesen arról van szól, hogy egymás utáni lépések sorát követően az illető a szubtéri érzékelését egyik pontról a másikra mozgatja.

Fizikai lények lévén, a szubtéri tudatunk által megszerzett ismereteket le kell fordítani a hétköznapi világunkban megszokott formákra – szavakra, képekre, szimbólumokra – ily nyílik lehetőség a megszerzett ismeretek mások számára is érthető bemutatására. A távérzékelés technikája tartalmazza ezeket a fordítási eljárásokat.

A szubtéri kommunikáció nem annyira könnyű, amennyire hangzik. Egyrészről, a szubtéri ismeretszerzés olyan könnyű dolog, mint pl. a légzés, másrészről viszont, az ily módon megszerzett ismeretek valódiságának igazolása, már korántsem ilyen egyszerű.

A szubtéri ismeretszerzésnek nem kevés érzelmi összetevője van, ebben jelentős eltérést mutat az öt fizikai érzékszervhez képest. Sokkal kifinomultabb és kényesebb. Éppen ezért a távérzékelés során a megszokott érzékszerveink működését bizonyos határok közé kell szorítani. Ehhez szükséges valamiféle meditatív állapot, vagy más módszer, ami hozzásegíti az illetőt tudata érzékelésének eltávolításához a fizikai világtól.

Az öt érzékszerv nem az egyedüli zavaró tényezőt jelenti a távérzékelés során. A gondolkodás, a döntések és a tudat elemző tevékenység ugyancsak befolyást gyakorol rá és téves eredményre vezethet. A célról megszerzett ismeret-tömeget a tudatos agy elemezni próbálja, ezt az elemző tevékenységet kell a minimumra szorítani.

A szubtérből származó információt a legjobb szóval talán „megérzésnek” nevezhetnénk. Egyfajta érzés olyan dolgokról, melyekről közvetlen információink nem lehetnek a fizikai érzékelés síkján. Sok anya meséli el, megérzi, ha gyermeke bajba kerül. „Érzik a csontjaikban” – hogy úgy mondjam. Olyankor történik mindez, amikor semmiféle érzékszervek által felfogható jel nem kapcsolja össze gyermekükkel.

A távérzékelés igazából nem más, mint a megérzés, az intuíció olvasása.

A távérzékelés során a szubtérből kapott ismereteket már azelőtt rögzítik, mielőtt a tudatos agy elemző folyamatai megzavarhatnák a normális érzékelési folyamatát, vagy a racionalitásával vagy a képzelet révén. Ha a tudatos agy kísérletet tenne az eljárástól való eltérésre, vissza kell vezetni a megfelelő útra. Ha ugyanis a tudatos agy sikeresen átvenné az irányítást, akkor innentől kezdve a kapott adatok használhatatlanok lennének.

Cél koordináták

A távérzékelés mindig egy adott célra összpontosít. A cél bármi lehet, amiről ismereteket szeretnének megtudni. Ilyen cél lehet hely, esemény, vagy adott személy. A gyakorlott távérzékelők egészen összetett feladatok megoldására is képesek.

A távérzékelési eljárás előkészítéseként meghatározzák a cél koordinátáit. Ez két darab négyjegyű számból áll. A kísérleti alany nem tudja, hogy a számok mire vonatkoznak. Számos kísérlet igazolja, hogy a szubtéri tudat pontosan be tudja azonosítani a célt még akkor is, ha annak csak a koordinátái vannak megadva. A távérzékelést végző személynek egészen a kísérlet végéig nem hozzák tudomására a pontos célt.

A távérzékelés lépései

A távérzékelésnek öt jól elkülönülő, egymás után végrehajtandó lépése van. Mindenegyes lépés során az alany egyre szorosabb kapcsolatot teremt a céllal. A távérzékelés rajzos „műfaj”. A tiszta lapon vonalak, szimbólumok, ábrák jelentik a cél különböző szempontok szerinti tulajdonságait. A távérzékelést végző személy azután ezeken az ábrákon keresztül kapcsolódik mind szorosabban a célhoz. Ceruzájával megérinti az ábrák különböző pontjait, miközben a szubtéri tudata egyre újabb és újabb „megérzéseket” közvetít felé a kívánt szempontok alapján.

A távérzékelés fázisai:

1. fázis.

Létrejön a céllal a kezdeti kapcsolat. A későbbi fázisok során részletezendő adatok gyűjtése is folyik. Csak ebben a szakaszban használják ténylegesen a célkoordinátákat. Ha létrejön a kezdeti kapcsolat, a koordinátákra nincs tovább szükség. Az első fázis vonalak, illetve „ideogrammok” rajzolását jelenti. Pl. egy hullámos vonal, jelenthet vizet. Az elvárás a cél karakterisztikájának nagy léptékű meghatározása.

2. fázis.

Ebben a fázisban növekszik az alany kapcsolódása a célhoz. A célra vonatkozó ismeretek a kísérlet ezen szakaszán már felölelhetnek hangokat, látványokat, ízeket, szagokat és tapintás-érzeteket. Ebben a szakaszban alaposabb ismeretekhez jut az alany a cél kiterjedéséről.

3. fázis.

A cél vázlatszerű ábrázolásából áll.

4. fázis.

Az alany kapcsolata a céllal ebben a fázisban sokkal szorosabb. A szubéteri tudat lehetővé tesz bizonyos fokú irányítást az információ-áramlásban a tudatos agy számára célirányos ismeretek megszerzésére.

5. fázis.

Ebben a fázisban az alany képes végrehajtani utasításra bizonyos feladatokat a céllal kapcsolatban. Bizonyos kiegészítő eljárásokat alkalmazva ebben a szakaszban a kapott ismeretek milyensége drámai mértékben feljavulhat. Pl. ebben a fázisban már konkrét ismereteket lehet szerezni mondjuk az adott hely pontos földrajzi elhelyezkedéséről.

A távérzékeléssel kapott adatok kategóriái

A távérzékeléssel kapott adatok jellegűkben jelentősen különbözhetnek a megjelölt cél függvényében. További felosztást jelenthet, hogy az alany egyedül, vagy egy „felügyelőnek” nevezett személlyel közösen hajtja végre a kísérletet.

1. típusú adat.

Az alany egyedül hajtja végre a kísérletet. Ő maga választja ki a célt, ezenkívül előzetes ismeretekkel is rendelkezhet a céllal kapcsolatban. Azonban célszerű ezt a helyzetet elkerülni, hiszen az alanynak előítéletei lehetnek a céllal kapcsolatban, ezek pedig nagyban befolyásolhatják a távérzékelés zavartalanságát. Még az igen gyakorlott távérzékelők is csak a legritkább esetben használják ezt a megoldást. Az adatok ütközhetnek a „vakon” végrehajtott kísérletekkel.

2. típusú adat.

A célt egy előzetesen ismert listáról választják ki véletlenszerűen. Ekkor általában számítógép segítségével, de olykor emberi közreműködéssel rendelnek véletlenszerűen koordinátákat a lista elemeihez. Az alany csak a koordinátákat kapja meg, ám esetenként ismerete lehet a lista összetételéről, ám csak a számítógép tudja, melyik koordináta melyik célra vonatkozik. A távérzékelő alany szempontjából a kísérlet tehát vak.

3. típusú adat.

A kísérlet ebben az esetben is „felügyelő” nélkül zajlik, azonban a célkoordinátákat valaki más adja meg. A kísérlet során az alany kaphat némi, erősen bekorlátozott ismeretet a célról, pl. annak helyéről vagy az eseményről. A gyakorlott alanyoknak semmi másra nincs szükségük a koordinátákon kívül.

[A szóló kísérletek igen hasznosak lehetnek, azonban felügyelő jelenléte mellett esetenként sokkal mélyebb ismeretek nyerhetők. A kezdők számára a felügyelő mellett végzett kísérletek rendkívül érdekesek lehetnek.]

4. típusú adat.

Ebben az esetben a célt ismerő felügyelő van jelen, ám az alany számára csak a koordinátákat adja meg. Általában képzés során használják ezt a módszert. Kísérleti célokra is alkalmas. A felügyelő a célra vonatkozó ismeretek teljes birtokában tudja irányítani az alanyt. Utasíthatja mit tegyen, merre nézzen, merre menjen. Az alanynak lehetővé teszi, hogy szinte teljes mértékben kikapcsolja analitikus tudatát, hiszen a felügyelő végez el mindenféle elemzést.

Ezzel a típussal az a gond, hogy a gyakorlott alanyok képesek telepatikus módon érzékelni a felügyelő gondolatait, ezek pedig befolyásolják megszerzendő ismeretei pontosságát és hitelességét. E problémák kiküszöbölésére használják a kettős vak technikát, azaz az 5. típusú adatot.

5. típusú adat.

Ebben az esetben sem az alany, sem a felügyelő nem rendelkezik semmiféle előzetes ismerettel a célról. Vagy kívülről adják meg, vagy pedig egy számítógépes program választ egy adott listáról. Az így megszerzett ismeretek rendkívüli mértékben megbízhatóak. Egyetlen hátrány van, a felügyelő nem tudja megkülönböztetni a beérkező hasznos ismereteket a haszontalanoktól. A probléma kiküszöbölése érdekében, általában néhány szavas írásos utasításokat adnak a felügyelőnek a kísérlet során. Ezek az utasítások semmiféle ismeretet nem tartalmaznak a céllal összefüggésben, ám egyértelműen rámutatnak, miféle eljárások és mozgások végrehajtása szükséges.

6. típusú adat.

Ebben az esetben mind az alany, mind a felügyelő rendelkezik előzetes ismeretekkel a célról. Akkoriban alkalmazták ezt a módszert, amikor még nagyon kevés bevethető gyakorlott távérzékelő és felügyelő volt, a megszerzendő ismeret pedig sürgősen kellett. Manapság már ritkán, ha egyáltalán, használják ezt a módszert.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s